Galántai Zoltán: sci-fi és irodalom

Faulkner egy alkalommal azt mondta, hogy az írás ragyogó kudarcaink sorozata. Tavaly, 2008. szeptemberében kezdtem egy új könyvbe, hogy aztán most január végén adjam csak fel – amúgy egyáltalán nem dicsőséges módon -  közel 100 ezer leütés megírása és az után, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a történet irányítása.

A probléma az volt, hogy a regényen belül lényegében megpróbáltam megmagyarázni mindazokat a homályos és ellentmondásos részeket, amelyek a Wells-féle Világok harcában találhatóak. Affélékre gondolok itt, mint amilyen az is, hogy a marsiaknak ugyanolyan a metabolizmusuk, mint a miénk (elvégre el tudják fogyasztani az emberi vért); hogy egyedül Anglia ellen intéznek támadást; meg hogy London felé vonultunkban megrongálják a síneket, átvágják a távíró vezetékeket és felrobbantják a lőszerraktárakat. Mintha csak tudnák, hogy mi micsoda – vagy még inkább mintha csak pontosan úgy viselkednének, mint egy földi inváziós hadsereg. Nem véletlenül: Wells valójában George Tomkyns Chesney: Barttle of Dorking című 1871-es könyvéből indult ki, amely annak idején valóságos “inváziós irodalmi” hullámot indított el, és amely ma az Internet Archive gyűjteményében olvasható (mindenkinek ajánlom a figyelmébe).

Viszont hacsak nem próbálkozik az ember egészen nyakatekert megoldásokkal, akkor nem igazán fog boldogulni azokkal az ellentmondásokkal, amelyek abból származnak, hogy Wells – közben az angol széppróza emlékezetes leírásait megalkotva – marsiakra cserélte az eredetileg porosz támadókat. Úgyhogy végül kénytelen voltam teljesen újrakezdeni, és eközben Németh Attila tanácsát követtem, aki szerint az egyik járható út az, ha ugyanúgy nem a szó szerint értelmezéshez ragaszkodom, mint ahogy a Sztrugackij-fivérek által írott A marslakók második inváziója sem ezt teszi. Úgy érzem, hogy most jó irányba haladok.

Az eredeti verzióból pedig álljon itt legalább a bevezetés, mert bármennyire is nem működött, azért eleget dolgoztam vele, hogy sajnáljam egy kicsit. Az idézetek a Világok harca Mikes Lajos-féle fordításából származnak.

Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel előttem, hogy az emberek, fejük felett e közelgő gyors végzettel, miként tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. (H. G. Wells: Világok harca)

Valójában nem a marsiak támadása jelentette az igazi kihívást. Azt követően, hogy mind elpusztultak, olyan egyszerűnek tűnt minden, még ha a valóság felülmúlta is a legszörnyűbb rémálmaink, és még ha az emberiségnek azzal kellett is szembenéznie, hogy nem a teremtés koronája többé. Mint ahogy valójában nem is volt az soha, hanem csupán egy eszközhasználatra képes, magasabb rendű majom. De egy ideig ennek ellenére is úgy gondoltuk, hogy a vörös bolygón élő civilizáció képviselői háborút indítottak ellenünk, és emellett azt is gondoltuk még, hogy a „rohasztó, kóros baktérium”-ok végeztek velük, amikor már „az ember minden erőlködése hiábavaló volt”. Pedig miként később Charles Sanders Peirce amerikai filozófus rámutatott, ez az egész túlságosan sok, megalapozatlan előfeltevést tartalmazott, olyan sokat, hogy igataggá vált tőle az egész gondolati építmény.

Először is ott volt maga a támadás. Ma már nyilvánvaló, hogy „sosem is volt háború, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között”, ahogyan egy tüzér fogalmazott, akivel egy ideig együtt rejtőzködtem a marsiak elől a Putney-dombon. Másodszor is azzal a feltételezéssel éltünk, hogy kudarcot vallottak, pedig fel kellett volna tennünk magunknak a kérdést, hogy tényleg kudarc volt-e ez. Nem éppen ezt akarták-e felsőbbrendű értelmükkel, még akkor is, ha kezdetben megfoghatatlannak tűnhetett a számunkra, hogy miért. Harmadszor azon is el kellett volna gondolkodnunk, hogy valóban magukat a marsiakat hallottuk-e meghalni vigasztalan „ulla, ulla, ulla” kiáltásokkal Londonban – vagy esetleg valami egészen mást. És végül ott volt az a kérdés is, hogy ez a szörnyűség, ami az emberiséggel történt, valaminek a vége, nem pedig valami még fenyegetőbbnek a kezdete-e.

Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi volt az igazság, és erre már akkor rájöhettünk volna, amikor a Daily Telegraph rövid közleményben számolt be arról a jelenségről (vagy inkább dologról), ami később a találó, ám pontatlan hideg kavicsok néven vált ismertté az emberiség előtt, és ami megkérdőjelezett mindent, amit addig az élő és az élettelen, valamint az élő és a halott közötti különbségekről gondoltunk. A cikket ugyanaz az újságíró írta, aki annak idején, a marsi támadás előtt arról is beszámolt, hogy Lavelle csillagász Jáva szigetén lévő obszervatóriumából „rettenetes, izzó fényű gázkitörést észlelt” a Marson, és az „égő gáztömeg… rengeteg gyorsasággal földünk felé mozog”. De akkor még senki nem tulajdonított jelentőséget ennek az újabb cikknek, és meg kell valljam, én sem.

Ehelyett félretettem az újságot, és megpróbáltam visszatérni a könyvem írásához, „amely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban”, de sehogy sem haladtam vele. Úgyhogy végül, alkonyatkor „sétálni mentem a feleségemmel”. Ő még mindig nem heverte ki a borzalmakat, noha végül csodálatos módon megmenekült. Még mindig szótlan volt és sápadt, ahogy belém karolt, a Mars pedig ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontnak látszott csupán a meleg nyári éjszakában, a fejünk felett, de nekem most nem volt kedvem a a zodiákus csillagjegyeit végigmutogatni. Ehelyett némán, egymásba karolva ballagtunk, és éppen ott, ahol annak idején, még mielőtt az egész elkezdődött volna, és megérkezett volna az első marsi henger, most is emberekkel találkoztunk. Akkor Chertesyből vagy Isleworthból jövő kirándulók voltak, „akik zeneszó mellett, énekelve” haladtak el mellettünk, ezek azonban rongyosak voltak és ellenségesen méregettek minket. Zsákok voltak náluk, az egyikük pedig egy megpakolt talicskát tolt maga előtt furcsán csillogó, sötét fém alkatrészekkel megpakolva.

Biztos a tiltott helyek egyikéről jönnek, vélte a feleségem, amikor már eltűntek a sötétben Woking felé, és én igazat adtam neki. A szegények gyakran bemerészkedtek azokra a részekre, amelyeket a hatóságok a marsiak pusztításait követően lezártak, és átkutatták a romokat, hátha találnak valamit: edényeket, ruhát vagy könyveket, hogy aztán néhány fillérért továbbadják. A statáriális törvények értelmében akár ki is lehetett volna végezni őket, de a hatóságok nem értek rá ilyesmivel foglalkozni.

Ránk pedig nem tartozott, hogy ki hogyan próbálja meg túlélni az ínséges időket, úgyhogy tovább indultunk, de ha lehet, akkor még rosszabb lett a kedvünk, mint addig. Engem ráadásul az öcsém is nyugtalanított. A marsiak támadása után Ostendébe menekült egy egy stanmorei sebész neje és húga társaságában, és közben tanúja lehetett annak, amint a Villám torpedóromboló győzelmet aratott a marsiak harci gépezetei felett, amikor pedig hazatért, akkor az egyetemet ugyan nem hagyta ott, de egyre-másra halasztotta el a vizsgáit, és ez engem komolyan aggasztott. Már-már azt gondoltam, hogy nem teljesen ura önmagának, de mint utólag kiderült, én mértem fel rosszul a dolgokat.

Filed under: csata, Dorking, Invázió, írás, irodalom, kudarc, Mars, Németh, regény, sci-fi, Wells